Amphitryont játszunk
A rendező néhány rendezetlen gondolata

Első, 2008-as Amphitryon bemutatónk után 2011 tavaszán egy merőben más felfogású produkcióval rukkoltunk elő, teljesen új szereposztással. Lehet, hogy ez nem túl informatív annak, aki nem látta az eredeti előadást; ezért megpróbálom – nagyon nagy vonalakban – összefoglalni, mit műveltünk anno 2008 őszén.

Heinrich von Kleist: Amphitryon című drámáját (Szabó Lőrinc zseniális fordításában) úgy állítottuk színpadra, hogy a hét szerep közül ötben lányok tűntek fel a színpadon. Ezt amiatt fontos említenem, mivel eleve meghatározó volt a befogadást illetően; a közönségnek – egy részének biztosan – nem tudtuk átadni azokat a gondolatokat, amiket szerettünk volna. A tér kezelését  viszont minden néző megjegyezte: gyakorlatilag négy részre bontott színtérben, valamiféle zárt egységet alkotva, a négy egység által közrefogott térben mozogtak a játszók, akik nem mellesleg a közönség soraiból léptek színpadra. Ezzel nehéz feladat elé állítottam a színészeket: szinte jelmez nélkül, minden díszletet nélkülözve kellett játszaniuk, csupán testükre, jelenlétükre, koncentráltságukra, stb. hagyatkozhattak.
Igazán örülök, hogy majd két év után felismertem: minden színdarabbal nem lehet “ezt” megcsinálni. Ami működik a Tudós nők esetében, az lehet, hogy nem fog egy olyan mély, átgondolt, és több jelentéstartalommal bíró szöveg esetében, mint Kleist Amphitryon-ja. Biztosan több hibát elkövettem rendezőként. Viszont semmit sem bánok, nem sajnálom, hogy most úgy  nyúlok  ismét ehhez a szöveghez, ami már színpadról is ismerős…

Ritkán fordul elő egy színháznál (legyen az amatőr, profi, kicsi, nagy, alternatív, stb), hogy két-három éven belül előadják ugyanazt a darabot.  Mint már említettem, 2008-ban a hét szereplő közül kettő volt csak fiú (tehát az isteneket is nők játszották), holott Kleist drámájában alapvetően négy férfi és két nő szerepel (a mellékszereplőket most figyelmen kívül hagyom).
Nyilván kényszerűség volt (akkoriban a Küklopsz társulatát öt lány és két fiú alkotta), és az is igaz, hogy nem játszottuk ki eléggé az <istenek is nők> lehetőségét. Kár, hiszen az isteni Zeusz néha ezt is bevetette; némely nimfát nő képében hódított meg. És még cifrább dolgokat is művelt…
Nem tudni, mi lett volna, ha erre gyúrunk: akkor meg ez lett volna talán a hiba. Másrészt nehéz elképzelni jelenlegi játszóhelyeinket és közönségünket, amint két nő szerelmeskedését nézi a színpadon, akik közül az egyik ráadásul isten, és ebből a frigyből még egy Hérosz is születik…
A hibákból tanulni lehet, érdemes és kell is. Például megtanultam, hogy humor, (ön)irónia, elidegenítés nélkül a lényeg sokszor rejtve marad.
Mindez persze mellébeszélés abból a szempontból, hogy milyen lesz az új előadás. Ja, ha még nem említettem volna: izgalmas és jó lesz.

Ugye mindenkinek megvan a sztori, amikor is hazatérve a „ki evett a tányérkámból” mondat csúszik ki a szánkon. Lehetne ez a „ki feküdt az ágyacskámban” is persze. Kemény dolog úgy hazatérni, mint Amphitryon: már mindent elmeséltek helyette, felesége kipurcanva, és gyakorlatilag fölszarvazta önmagát. Érthető: egy isteni éjszaka után inkább pihenne az ember… De nézzük mindezt komolyan.
A mitológiai történet szerint Jupiter/Zeus Amphitryon képében látogatja meg a gyanútlan feleséget, Alkmenét. Az együtt töltött éjszaka „gyümölcse” Hérakles/Herkules. Amikor a megcsaltak – Amphitryon, Alkmene férje, és Héra, Zeusz felesége – tudomást szereznek a (meg)csalásról, mindketten más-más módszerrel igyekeznek bosszút állni. Amphitryon tűzhalállal bünteti feleségét (persze a zseniális Jupiter most is figyel mint mindig, és esőt zúdít az égből), Héra pedig két gonosz kígyót küld a csecsemők ellen (Hérakles pedig halandó testvérét védi meg és öli meg a kígyókat). A szerteágazó történetek között találunk egymásnak igen ellentmondó részeket is, de most nem is ez lényeg.
Az antik drámától kezdve egészen a XX. századig írók sokaságát bűvölte el a főisten és Alkmene története (Szophoklész Amphitryonja és Euripidész Alkmene című drámája sajnos elveszett). Legtöbben vígjátékot írtak, ugyanakkor szinte minden feldolgozás arra épül, hogy a főisten Amphitryon alakjában látogatja meg a feleséget, Jupitert saját fia, Merkur segíti, aki pedig Sosias, Amphitryon szolgájának alakját ölti magára.
Plautus szinte komédiát csinál belőle, Amphitryon nála már-már a megcsalt férj szinonímája is lehetne. Molière vígjátéka attól (is) zseniális, ahogyan Amphitryon és szolgája, Sosias magát a helyzetet (ti. azt, hogy saját identitásuk elvesztésével kell szembesülniük) megélik és feldolgozzák. Molière-nél már érezhetően ott lebeg valahol a tragédia lehetősége; a gúny, a nevetségessé tétel, Amphitryon megalázottsága itt már hangsúlyosabb. És mivel is zárná le a drámát, mint Sosias mondataival. Talán nem szemtelenség azt gondolnom, hogy biztosan a szerző játszotta egykor a szolgát…
John Dryden talán a legérzékibb Amphitryont alkotta meg, egyszerre veszedelmes és nevetséges kizsákmányolónak mutatva a főistent. Peter Hacks kissé elidegenítő, vérbő humorú feldolgozásában pedig az istenek mintha viccelődnének, játszadoznának az emberekkel.
Heinrich von Kleist Amphitryon feldolgozása talán a legmélyebb: itt már Jupiter frivol tettének okát is nehéz megfejteni, a női szereplők jellemét pedig pontosabban, kidolgozottabban ábrázolja a szerző elődeinél. Kleist elválasztja a nevetést a komolyságtól: míg drámáját „vígjáték Molière nyomán” meghatározással illeti, ahogy haladunk a végkifejlet felé, mintha egyre inkább egy tragédiát olvasnánk. Szinte szó szerint vesz át részeket Molière-től, ugyanakkor jelenetről-jelenetre bontja ki, azaz zúzza porrá Alkmene, az ártatlan és hűséges nő személyiségét. És akkor még nem is beszélünk Jupiter, az önazonosság-zavaros, narcisztikus isten jellemfejlődéséről, hatalommal való visszaéléséről, arrogáns magatartásáról. Vagy Sosias és Amphitryon én-keresésének különbözőségéről, a folyamatos kettősségről, tükrözésről (lásd nevek pl: Jupiter/Zeus, Hermész/Merkur) és még sorolhatnám…

Kleisttel talán egy baj van: túl jó. És túl bonyolult. Művének olyan mélységei, különböző szintjei bukkannak fel sokadik olvasás után is, melyeket talán egy előadásba nem is lehet beleszuszakolni.
Akkor talán célszerű lenne kiválasztani, kijelölni egy irányt, úgynevezett fő csapást, és azon haladni… De mit? Nem jó ez sem, hiszen akkor nem lesz teljes a kép, ez a mű (húzásokkal ugyan) de így jó, ha valamit itt kihagyok, akkor az már nem Kleist. Nem is beszélve a nézői befogadásról, hacsak nem akarok egy négy felvonásost három órában…
Meg aztán a társulat talán nem is képes arra, amit én most szeretnék, évad közepe, majd mindenkinek nyakán egy vagy több szerep, hogyan tudnak így elmélyülni…

Itt tartottam 2010 októberében. Csak azt tudtam, hogy vagy megrendezem az Amphitryont ebben az évadban, vagy dühömben jó darabig feléje sem nézek.
Ekkor jött az ötlet (rendezőként és főszereplőként az isteni szikrától eltekintenék): megkísérlem az említett öt szerző művét egyetlen szövegkönyvben egyesíteni úgy, hogy ne gyengítsék, hanem inkább előnyösen segítsék egymást. Talán így az összes mű erénye megmarad, sőt, mindegyikből a legjobbat hasznosítva egy frappáns, humoros, fogyasztható, mélységét tekintve pedig Kleisthez méltó történetet tudok összefabrikálni.
Hogy sikerült-e ez avagy nem? Én nem tudom, én csak a rendező és az egyik színész vagyok. Gyertek el, nézzétek meg, és döntsétek el ti, Kedves Nézők!
2011. január 15.

Horkai Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.