Dunakanyar

Éjszaka. A közönséggel szemben a magányos pultos lány már csak az elszámolásokat végzi, pár perc és zár. A számológép gombjainak halk kopogása, a golyóstoll selymes sercegése tölti meg csupán a teret. Kinyílik az ajtó, és egy fiatal férfi lép be, kezében furcsa kulcscsomóval játszik, félmosolyáról egyelőre nem lehet eldönteni, kéjvadász kalandor-e vagy szentimentális szerelmes.Leül a lánnyal szemben, kávét rendel. Még csak sejti milyen ritka teremtménnyel hozta össze a sors.
Valószínűleg nem lehetne rosszabb körülményeket elképzelni a Küklopsz Műhely Dunakanyar című előadásának, mint amit október 27-én a Mathias Corvinus Kollégium, minden vélhető jó akarata ellenére biztosítani tudott számára. Nem elég, hogy maga a helyszín a világvégén van,  föl kell gyalogolni a hegyre, a szűk térre építő előadás rögtönzött színpada széles és nyitott, a későn érkezők csak ezen át haladva tudnak helyet foglalni, valamint a közönség tagjai olyan egyetemisták, akik az esti party előtti kötelező kulturális programként tekintik meg a darabot. Mit lehet ezek után remélni? Előadás alatti morajlást, vékony tapsot és jellegtelen teljesítményt. Ám ahogy a kávéházba belépő idegen, úgy mi is egy igazi gyöngyszemre bukkanunk. A néma figyelmet csak a jól eső kacagások törik meg, a színészeket visszatapsolják és utána a közönség hosszan beszélget élményeiről. Az előadás pillanatok alatt túlszárnyal minden előzetes elvárást, és ha az ember néha ki is vonja magát a hatása alól, arra gondol, miként lehet egy tiszteletkasszás, eddig szinte ismeretlen társulat ennyire mesteri?Ez részben kétségtelenül az eredeti darabnak köszönhető, amely Karinthy Ferenc tollából (ő ugye Frigyes fia) majd harminc éve született, és a Küklopsz Műhely révén már egy éve kissé meghúzva, még könnyedebben és fiatalosabban tárul elénk. A rendszerváltás előtti elemek elmaradnak, a telefonból mobil lesz, a házasságból párkapcsolat, így ahogy anno a darab születésének idejében, ezúttal is mindenki magára ismerhet. Igaz, az alkotók remek dramaturgiai érzékének hála, megmaradnak a frappáns körmondatok, elmés visszavágások. Talán ezek a gáláns gesztusok kivesztek mára a valóságból, de kétségtelenül pont ez a reális – „túl szép” kettősség teszi izgalmassá az előadást, kiemeli a hétköznapokból, ettől érezzük, hogy valami örökérvényűről van szó előttünk a színpadon.A Küklopsz Műhely előadása igazi gyöngyszem, sokkal többet kapunk, mint amit a különböző kollégiumi előadásaikon beleteszünk a tiszteletkasszába. Erős Zoltán jelenlétével uralja a közönséget, erőteljes színészi munkája már önmagában is csodálandó. Partnere, Vesztl Fanni stílusa csendesebb. Ígéretes tehetség, aki talán azért hat kisebb erővel, mert az ember a szerepét túl könnyűnek érzi, mintha a lány önmagát játszaná, csak kicsit komolyabban (az eredeti darabban egyébként sokkal butuskább figurát találunk, mint az előadásban), egészen addig, amíg a hosszas tapsra vissza nem tér harmadszor is meghajolni. Eddigre arca feloldódik, elmosolyodik és megértjük mennyire álcázta magát. Csillogó szerelmes szemei bármely férfit maradásra bírnának a kávézójában. Horkai Tamás, a rendező pedig, az előadás harmadik hőse professzionálisan és finoman dolgozik, nem hivalkodik, nem bonyolítja túl értelmetlen szimbólumokkal vagy kettőségekkel az előadást, ügyesen meghúzta a darabot, így egy óra tömény élvezetet kapunk. Egyedül a befejezést kapkodták talán el, az utolsó csavar  túl rövid a feldolgozáshoz, bár legalább így van min gondolkozni hazafelé a villamoson.Egy szó, mint száz, ha véletlenül a mi kollégiumunkba jönne el a félszemű óriásról elnevezett társulat, ne hagyjuk ki: igazi remekművet fogunk látni.

Hajnal Márton

Az eredeti cikk a CampusOnline-on:

http://www.campusonline.hu/irodalom/868-251.html#.UoAPgPk6J_I

Érettzöld

Igazi szerepdarab a Dunakanyar, jutalomjáték a színészeknek. Most az „alternatív” Küklopsz Műhely vette elő, de viszonylag gyakran játszák a hivatásos kőszínházak is, annak ellenére, hogy „csak” egyfelvonásos kamaradráma.

A Küklopsz Műhely 2004-ben, eredetileg filmek készítésére szakosodott, főleg diákokból álló társaságként alakult meg Horkai Tamás vezetésével. A filmes pályafutás eddigi legnagyobb eredményének valószínűleg a Horkai rendezte Határ című 2004-es rövidfilm tekinthető, amely anno a Filmszemle programjába is bekerült, de kiemelhetjük a termésből a Vadon (rend. Horkai), a Pár perc a kezdet (rend. Kiss Miklós) vagy az Isapur (rend. Mádl Miklós) című etűdöket is. Az utóbbi években azonban a színházcsinálás felé fordult a társulat, ezirányú tevékenységüket leginkább Moliere Tudós nőkje és Kleist Amphitryonja fémjelzi Horkai rendezésében, valamint a Küklopsz Műhely állandó alkotótársaként a hivatásos színház felé nyúló kapcsolatokat megtestesítő Kiss Márton által írt és rendezett Pilonon, Cucc, A Rácz Vivien Projekt. A Horkai által animált irány a Tűzraktér típusú kultikus játszóhelyek mellett elsősorban az ELTE kollégiumait hasznosítja előadásai helyszíneként (székhelyük az Ajtósi Dürer sor), a Kiss-féle produkciókat pedig jobbára a Shure Stúdióban, a Merlin Színházban és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen adják elő.

Annak az 1966-68 közötti négy egyfelvonásosnak (Bösendorfer, Dunakanyar, Víz, Gőz), melyekkel Karinthy „Cini” a legtartósabb sikereit érte le színiíróként, talán az 1966-ban ősbemutatott Dunakanyar a legnépszerűbb része. Olyannyira kamaradarab, hogy ami ennél kamarább, az már monodráma. A NŐI szerep egy presszó pultosnője, a FÉRFI a késő esti zárás előtt betévedt vendég. Eredetileg a helyszín egy Dunakanyar-beli „útmenti” presszó, a mostani adaptációnál pedig egy presszó a „pesti éjszakában”. Az eredeti írói szándék két negyvenes, sokat megélt, sokat csalódott, de még nem teljesen bezárult embert rajzol meg, s a leglegendásabb előadások olyan párosításokat hoztak, mint Ruttkai-Sztankay, Domján-Mensáros – s a Szinetár Miklós rendezte 1974-es tévéfilmben Hámori-Sztankay. A Küklopsz Műhelynek azonban nincsenek adekvát korú színészei, így a még szinte kamasz Vesztl Fanni és Erős Zoltán értelemszerűen könnyebben tudja megjeleníteni a „még nyitottságot”, mint a megéltséget, a korábbi csalódásokat. Ennek szellemében vált enyhe átírás áldozatává az eredeti szöveg, egyrészt aktualizálva, másrészt fiatalosabbá téve – csak amennyire feltétlenül kellett.

Aminthogy Küklopszék hosszútávú koncepciójának szerves része a tárgyi, jelmezbeli eszköztelenség, a legszükségesebbnél is kevesebb színpadi díszlet, úgy a Dunakanyar is csak egy fekete drapériákkal létrehozott színházi teret, egy-két asztalt, néhány széket, egy bárpultot, számlafüzetet, tollat, ginesüveget, két szocreál vizespoharat vonultat fel. A korábbi előadásaikhoz képest mindezt a díszletelemek szokatlan tobzódásának is tekinthetnők, különösen, ha a néha megszólaló, a sejtelmesen borzongató hangulatot erősítő zenei aláfestést (Angelo Badalamenti) is számbavesszük. De nem is kell több eszköz, hiszen, ez a keserédes kis dramolett mindent a két színészre, a két emberre alapít. Ezért is bátor (vakmerő?) választás egy feltörekvő amatőr-félamatőr társulat számára, igaz, mint utaltunk rá, a Küklopsz művészi koncepciójának veleje a csupasz színészi játékra való támaszkodás. Ennek sikerességéhez persze arra van szükség, hogy a játék nagyon pontos, nagyon hiteles legyen.

A Dunakanyar izgalma, feszültsége abból táplálkozik, hogy a két egymás mellé sodródott idegen, akik talán mindketten másra vágynának, manipulálni kezdik egymást, de furcsa (vagy éppen nagyon is megszokott) módon éppen e manipuláció révén mégis közel kerülnek egymáshoz, az egymással szembeni megnyíláshoz, kitárulkozáshoz. A manipuláció teremt őszinteséget. A lepusztult szocreál környezetbe telepített romantika groteszk helyzetet hoz létre, a FÉRFI afféle háztáji faun, a NŐ afféle értelmiségi végzet asszonya. Az érzelmek, stratégiák, taktikák száznyolcvan fokos fordulatokat vesznek, kanyarognak, mint a Duna, a támadó és védekező (nemi) szerepek állandóan váltakoznak.

A megélt élettapasztalatokat sejtető szöveget viszonylag hitelesen veszi szájára a két fiatal színész, bár a szerep és szereplő említett korkülönbségéből fakadó diszkrepanciát nem sikerült teljesen kiküszöbölni, talán nem is lehet, hiszen nem csak az életbeli, hanem a színészi évtizedek megéltsége-tapasztalata is szükséges lenne hozzá. Esetleg még egy kicsit jobban „fiatalizálni” kellett volna a textust és a kontextust. Mind Vesztl Fanninak, mind Erős Zoltánnak vannak kiemelkedően szép, hiteles, úgymond „erős” pillanatai, gesztusai, és általában is elég jók. Néha nem elég hitelesek, néha látszik, hogy próbálják eljátszani a szerepet, de az arány a hitelesség felé tolódik, az előadás szinte végig magához vonzza a nézőt. A férfiszerep színészkirálynak, a női szerep dívának alkalmas igazán, de a két fiatal (szerencsére?!) nem is tesz kísérletet ezen attitűdök elsajátítására, hanem egyszerűen fiatalok. Ez többnyire helyes. Különösen Vesztl Fanni tud természetes lenni, Erős Zoli néha kissé erőltetetten kakaskodik, de hát ez pont így szokott lenni a való életben is, amikor két ellenkező nemű ifjonc „kommunikál”.

Rontó Róbert

Az eredeti cikk az Antropos.hu-n:

http://www.antropos.hu/?id=5071

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.